PRIMA DÍJASOK MA
A legelső megyei Prima díjakat több, mint 10 éve adta át a VOSZ Veszprém megyei Szervezete. Fogadják szeretettel Markó László Professzor Úr írását.
A legelső megyei Prima díjakat több, mint 10 éve adta át a VOSZ Veszprém megyei Szervezete. Fogadják szeretettel Markó László Professzor Úr írását.
„Sors bona, nihil aliud!”
Markó László:
Néhány szó magamról
Szakmai életrajz
1951-ben szereztem vegyészmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. 1951 és 1965 között a Magyar Ásványolaj és Földgázkísérleti Intézetben (MÁFKI) folytattam kutatásokat a kőolaj kémiai hasznosítása területén. A műanyag lágyítókhoz szükséges alapanyagok előállítására kidolgozott hidroformilezési technológiát eredményeink alapján kísérleti üzemben megvalósították. 1959-ben kaptam műszaki doktori címet a Veszprémi Vegyipari Egyetemen, 1963-ban szereztem meg a kémiai tudományok kandidátusa tudományos fokozatot. 1965 és 1986 között a Veszprémi Vegyipari Egyetem Szerves Kémia Tanszékének voltam vezetője, kezdetben docensként, majd 1968-tól, - már a kémiai tudományok doktoraként - mint egyetemi tanár. E feladatkörömben három tanévben nyertem el a hallgatóktól a „legnépszerűbb oktató” címet. 1965–1998 között vezettem az MTA Petrolkémiai Tanszéki Kutatócsoportját is. 1986-1990 között az MTA Műszaki Kémiai Kutatóintézetének voltam igazgatója. 1996 végén, mint kutató professzor vonultam nyugdíjba, jelenleg a Pannon Egyetem professor emeritusa vagyok.
Tudományos munkát elsősorban az átmenetifém-organikus vegyületek és azok homogén katalitikus alkalmazása terén végeztem. Tudományos publikációim száma közel 300, ezekre több mint 4100 független hivatkozást kaptam. Öt ízben voltam külföldön vendégprofesszor (Würzburg, Chicago, Rennes, Toulouse, Modena) és 11 nemzetközi tudományos konferencián tartottam külföldön plenáris (felkért) előadást. 1976-ban lettem az MTA levelező, majd 1987-ben rendes tagja. 1988-1996 között a Kémiai Tudományok Osztályának, 1996-2002 között az MTA Veszprémi Területi Bizottságának (VEAB) voltam elnöke.
Munkásságom elismeréseként megkaptam az Állami díjat (1988), a Humboldt Forschungspreist (1995), a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét (1996), Veszprém Megye Érdemrendjét (1997), Veszprém Város Érdemérmét (1998), az MTA Arany János Közalapítvány Nagydíját (1998), a Magyar Tudományos Akadémia Aranyérmét (2005), a Veszprémi Területi Príma Díjat (2005), Veszprém Város Cholnoky Emlékdíját (2005) és a Pannon Tudományos Díjat (2012).
A Veszprémi Egyetem 2003-ban „doctor honoris causa” (tiszteletbeli doktor) címmel tüntetett ki, Veszprém Város Önkormányzata 2011-ben a város díszpolgárává választott.
Nyugdíjba vonulásom óta, a mai napig részt veszek az MTA Kémiai Osztálya és a VEAB munkájában.
A szakmán túl
Debrecenben születtem, 1928. október 16-án. Édesapám orvos volt, röntgenológus. Ő alkalmazott elsőként és szabadalmaztatott nemzetközileg sugárvédelmi berendezést az akkori röntgencsöveken. A háború előtt egy alapítványi kórház igazgató főorvosa volt. Édesanyám magyar női tőrvívó bajnok volt 1926-ban; 1928-ban – bár felkérték – az én érkezésem miatt ki kellett maradnia az amszterdami olimpiai keretből. Szüleim sajnos korán elváltak, apám Budapestre költözött és újra nősült. Így kerültem Budapestre. Iskolai tanulmányaimat a Német Birodalmi Gimnáziumban (Reichsdeutsche Schule) kezdtem meg, majd mikor ez 1944 őszén megszűnt, 1945-től a Református Gimnáziumban folytattam. Itt érettségiztem 1947-ben.
Gimnáziumi éveimben éltem át Budapest ostromát Pest belvárosában, ahol 1945. január 18-án értek véget a harcok. Ezekben a hetekben többször is voltam olyan helyzetekben, amelyek csak azért nem alakultak végzetesen, mert – Tamási Áront plagizálva – „nem aludt el a Gondviselés a Firtos lován”. És ezekben az években alakult ki bennem az a két érdeklődési kör, amely azután egész életemen át végig kísért: a kémia (ami élethívatásommá vált) és a szabad természet szeretete (ami a szabad időm nagy részét töltötte ki).
A kémiára itt már nem térek ki. Osztálytársaimmal közös túrázásaink során kezdtem megismerkedni a természettel. Sokszor két-három napos túrákat is tettünk a Börzsönyben és a Pilisben, a földön vagy egy szénaboglyában aludva, egy szál pokróccal. Egy-két, már ismert budai, pilisi barlangot is meglátogattunk. A barlangok iránti érdeklődésemnek döntő lökést adott 1951-ben a Békebarlang felfedezése, amelynek folyamatába egy szerencsés véletlen folytán két egyetemi évfolyamtársammal együtt én is bekapcsolódhattam. E történet részletezésére a jelen keretekben nincs lehetőség, így csak annyit írnék róla, hogy egy vízfestési kísérlet érdekében a barlangnak kb. a felét a felfedezők után másodikként járhattuk végig (mellig érő gumiruhában): este 10-kor indultunk és másnap délben egykor értünk vissza holtfáradtan a felszínre.
Talán érthető, hogy egy ilyen élmény hatására elhatároztam, hogy én is addig ismeretlen barlangokat akarok felfedezni. Akkor már Veszprémben, a MÁFKI-ban dolgoztam, így itteni kollégáimból és barátaimból barlangkutató csoportot szerveztem és a Bakonyban kezdtünk el dolgozni. Víznyelőket igyekeztünk kibontani. Két jelentősebbnek mondható eredményt értünk el: 1952 és 1965 között, számos kisebb üreg mellett, mi tártuk fel az első (kb. 70 m hosszú) barlangot a Tési Fennsíkon, és a 140 m hosszú Bujólik barlangot a Kabhegy lábánál. Eredményeinket a Magyar Karszt és Barlangkutató társulat azzal honorálta, hogy 1961-ben a mi kis csoportunk szervezhette meg a barlangász napot. A barlangkutatást a baradlai tragédia hatására 1965-ben hagytuk abba: a halálos áldozatok egyike korábban a mi feltárási munkáinkban is részt vett, személyes ismerősünk és barátunk volt.
A természethez fűződő kapcsolatunk (ekkor már családos ember voltam) a barlangkutatás lezárása után sem szakadt meg. Balatonalmádiban vettünk egy kis telket, és arra évek hosszú sora alatt felépítettünk egy kis nyaralót. Gyümölcsfákat ültettünk, csemegeszőlőt telepítettünk, és van egy kis konyhakertünk is. Mindezek gondozása, karbantartása mind a mai napig ki tudja tölteni szabad időnk nagy részét.
Ekkor már fokozatosan a határok is megnyíltak, és egyre több lehetőségünk adódott egy-egy külföldi utazásra, túrázásra. Első útjaink a Felvidékre és Erdélybe vezettek: a Magas Tátrától a Bucsecsig ismerkedtünk az igazi középhegységek szépségeivel. Volt lehetőségünk egy székelyföldi nyaralásra is, amely mély benyomást tett ránk. Első nyugat-európai úti célunk pedig Svájc volt, ahol először jártunk magashegységben. A csodálatos Matterhorn oldalán 3000 m magasságig kapaszkodtunk fel.
Ettől kezdve pedig már egymást követték külföldi útjaink, hol teljesen turista-alapokon megszervezve, hol egyben tudományos konferenciákkal összekötve. Csak néhány markáns élményünket tudom itt ezekből felsorolni. Kezdem Európával: Norvégia egészen a Geiranger Fjordig; Franciaországban az Omaha-beach (a partraszállás legvéresebb helyszíne), a Bretagne, délen Carcassonne, valamint a rajzos és festményes barlangok (Lascaux); Németországban a berlini fal (nyugat felől), a Loreley és a bajor királyi kastélyok; Olaszországban Velence, a Dolomitok, San Giminiano, Alberobello és Taormina; Spanyolországban Granada; Görögországban az Akropolisz, Kréta és Rodosz; Gibraltár, Isztambul, Málta.
Voltak csodálatos utazásaink a tengerentúlon is. Az Egyesült Államokban a nyugati részen 12 nemzeti parkot látogattunk meg – ezek közül csak néhányat megemlítve: Death Valley, Grand Canyon, Mesa Verde, Sequoia, Yosemite. A kanadai nemzeti parkok közül négyben jártunk: Fundy, Glacier, Jasper és Thousand Islands. Izraelben nagy élmény volt Jeruzsálem, a Holt tenger és a bibliai tájak – az utóbbiakat megismerve életszerűvé vált számunkra sok evangéliumi szöveg.
Az utazásaink során látott tájak varázsát, a nyugat-európai katedrálisok, templomok szépségét szavakban tolmácsolni nem lehet, ezt nem is kísérlem meg. Kiragadnék mégis egy olyan különleges élményt a sok közül, amely elmesélhető. A színhely Kalifornia, Fort Ross, State Historic Park, San-Franciscótól mintegy 100 km-re északra a tengerparton, az időpont 1984.
Az orosz birodalom észak felől eddig a pontig jutott el amerikai terjeszkedése során, és itt egy kereskedelmi telepet létesített 1812-ben. Ugyanekkor a spanyolok délről jőve a San-Franciscói öböltől kissé északra alapítottak egy kolostort. A két globális hatalom tehát itt találkozott, de csak kisebb súrlódások voltak, inkább kereskedtek.
Fort Rosst az amerikaiak teljesen renoválták, és megtekinthető benne egy kiállítás is. Az ott látott tárgyakból szeretnék két különlegességet megemlíteni. Az egyik az eredeti orosz harang (amit nem evett meg az idő úgy, mint a régi faházakat), beleöntve, hogy szgyélano v Szanktpeterspurg (készítve Szentpéterváron). A másik a spanyol szomszédvár vezetőjének egy levele Mexikó kormányzójához, melyben kifejti (olvastuk angol fordítását), hogy nincs nagyobb baj az oroszokkal, csak az, hogy ahová egyszer beteszik a lábukat, onnan többé nem mennek el. Hát van benne valami… - gondoltuk magunkban.
Visszatérve hazai tájainkra meg kell említenem, hogy kirándulásainkat nagyban színesítette a gombák gyűjtése. Ez, miután megismerkedtünk a - Hárskúton szinte remeteszerű visszavonultságban élő - neves mikológussal, Szemere Lászlóval, még hangsúlyozottabbá vált, és maradt is mindaddig, míg járásom nagyon meg nem nehezedett.
További változatosságot hozott hazai barangolásainkba az, hogy vettem az NDK-ban egy összeszerelhető, kétszemélyes kajakot, amelyet szétszerelt állapotban autónk tetőcsomagtartóján tudtunk a kívánt helyszínre szállítani. Ezzel tettünk igen hangulatos túrákat a Hernádon, a Mosoni Dunán, a Duna mohácsi szakaszán, a felső Tiszán és a Rábán.
A turisztika témakörhöz kapcsolódva végül megemlítem, hogy a nyolcvanas évek közepén, egy rendkívül hideg, de ragyogó napsütéses március 15-én, ketten feleségemmel sítalpakon oda-vissza átkeltünk a vékony hóréteggel fedett, befagyott Balatonon Révfülöp és Balatonboglár között. A Balaton közepén, az enyhén párás időben, csak a végtelennek tűnő hómezőt láttuk, mintha csak az Antarktiszon lettünk volna.
A téli hónapokra is szükség van valamilyen hobbira. A kilencvenes években kezdtem el foglalkozni a klasszikus (1950 előtti) magyar bélyegekkel, levelezőlapokkal, papírpénzekkel, történelmi dokumentumokkal. Látásom erős megromlása miatt, sajnos, ez most már a múlté.
Érdeklődéssel kísérem figyelemmel a legújabb természettudományos eredményeket, különösen a csillagászat és a földtörténet területén. Érdekel a történelem is. A szépirodalmi művek olvasása terén az aktív szakmai években keletkezett lemaradásomat fokozatosan igyekszem behozni.
Végül pedig legfőbb ideje, hogy beszámoljak családomról. Feleségemmel, Monostory Bernadettel 1952-ben a MÁFKI-ban ismerkedtem meg, ahová ő, mint frissen végzett vegyésztechnikus került. Különös véletlen folytán rövid ideig az én csoportomban is dolgozott, de azután tőlem független beosztást kapott. A kettőnk között kialakuló kölcsönös szimpátiát környezetünk erős kétkedéssel fogadta, így amikor 1953-ban házasságra léptünk, maguk között legfeljebb néhány közös évet jósoltak nekünk. Hát ez bizony – szerencsére – nagyon hibás jóslatnak bizonyult: ma már 63. éve élünk együtt nyugodtan és kiegyensúlyozottan. Mindez elsősorban Bernadett érdeme, aki amellett, hogy dolgozott, felnevelt három gyereket, szerzett egy vegyészmérnöki diplomát, sőt még egy műszaki doktori oklevelet is, végig kitartott mellettem és segített, amikor arra szükség volt. Ilyen hosszú idő alatt, természetesen, voltak közöttünk kisebb-nagyobb súrlódások, de ezeket mindig sikerült idejében elsimítanunk.
No és a család többi része? Három gyermekünk van: Tamás építész technikusi, Bernadett gyógyszerészi, Péter villamos mérnöki diplomát szerzett. És a következő generációk? Hát bizony, ők is szépen szaporodtak: 13 unokánk és 8 dédunokánk van. Ma már ezt a nagy családot nem sikerül egyszerre összehívnunk, de egy-egy összejövetelen még így is tekintélyes számmal üljük körül az asztalt. Aranylakodalmunk alkalmával, 2003-ban, az akkori teljes létszámot is csak megközelítenünk sikerült: négy unokánk és a dédunokánk maradt le az alábbi képről, amelyet némi büszkeséggel mellékelek.
